Papa most süt a nap. Lemegyünk a "sranra" gumicsizmában?

"Ígérem nem leszek vizes, csak kicsit belemgyek a tengerbe." - Rozi

Ma annyira eszméletlen szép nap volt, hogy "nem engedtük" délutáni aludni a gyerekeket. Reggel a szokásos totális felhős ég, aztán 10 körül valami égi porszívó vagy szagelszívó mindent eltűntetett. És a Nap csak sütött, de annyira, hogy a nem kis idő árán menedzselt udvarra menetelkor már volt vagy 11 fok árnyékban. (ez mostanában egyébként 5-6 szokott lenni)
Ennek ellenére Luca, az ösztönös ősanya esőruhába öltöztette a bringázni, motorozni vágyó gyermekeinket. De jó, hogy nem szóltam bele....

Vilmával hamar összemelegedtünk, így ő köszöni azonnal mély álomba is szenderült. Egy darabig még az új télikabátomat teszteltem, de aztán be kellett látnom, ez nem a megfelelő nap erre a feladatra.

Elindultunk felfedezni a környéket, már korábban láttuk az emeletről, hogy a dombtetőn aranyos házak kandikálnak a fenyők és nyárfák mögül. Mire felértünk a dombtetőre, igazi tavaszi idő kerekedett, le kellett vetkőznünk. Mennyire ciki lenne a vízálló kabátainkat összevizezni. Belülről :)

Szélcsend, és megközelítőleg 19,6 fok C. Ha most csukott szemmel csak idepottyintottak volna, nem mondtam volna meg, hogy Norvégiában vagyunk. Azt hittem, ilyenkor már élezni fogom a hólapátot.

A játszótéren a hangulat a tetőfokára hágott. Magyar szótól zengett a környék...

Hazafelé menet, a gyerekek találtak maguknak kiadó házat. Ez nagyon jópofa szokás errefelé, hogy a nagyházaknak itt van kicsinye, ahol a nagyházasok kicsinyei játéklakhatnak, amikor kedvük van. Persze színben és stílusban harmonizálnak, de hát nem esett messze a deszka a házától...

Jövetelünk előtt aggódtam a hírekből ismert ízetlen zöldségek és gyümölcsök miatt, de ez annyire nem is igaz. A magyar boltinál nem ízetlenebbek, persze a piacosokkal már nem tudnának versenybe szállni, no persze a tapolcai IlaMami (akit már egy ideje a dédi jelző illetne) kerti flottájától mindegyik újra csírázna.... a lényeg a lényeg, hogy a nagyszerű séta után annyira finom ebédet -zöldség levest galuskával- ettünk, mint otthon. Semmi vegeta vagy leveskocka, színtiszta alapanyagok + Luca. És ez nagyon jó.

Ebéd után Luca örömére megdőlt az állítás, miszerint Norvégiában nem lehet télen kintre teregetni, mert nem száradnak meg a ruhák. De.

Mondjuk a ruhák helyében én is az erkélyen akarnék száradni, szuper a kilátás a fjordra.

A Naplementével Z, a házigazdánk is visszatért otthonába. Szerencsére látványunk és létszámunk továbbra sem sokkolja. Ez mindannyiuknak megnyugtató :)

Mára ennyi, mármint vasárnapra. Hétfőn reggel belekóstolok az iráni zöldségesek norvég életébe. Nem anyira szakmai, de amíg az okosok elemzik az önéletrajzomat, addig sem árt egy kis helyi munkatapasztalat...

Kabátot a gombhoz

Hétfőn átköltöztünk, aztán átöltöztünk. A komfortfokozat ugrott tizet. Lakáson belül van melegvizes zuhanyzó. Tágas konyha. Isteni! Amikor beléptünk, rend volt. Már nincs. A szép sötét parkettán kiválóan látszik, merre jártak a lánykák kenyérrel a kezükben. Pont, mint a Jancsi és Juliskában, csak nem az éhes madárkák csipegetik fel, hanem a mámá porszívóz.

Kedden vettünk egy emeletes ágyat, délután Lujzinál sikeresen vizsgázott a Skien Ballett og Dansesenterben Lene, a balettmester. Jövő héten újra bizonyíthatja rátermettségét. Lujzi megtanult ötig számolni norvégul. Bár egy hete gyakorol, nem kérték, hogy mutatkozzon be. Csak konstatálták, hogy eggyel több szőke. Aki mellesleg nem érti, amit mondanak neki, de rendkívüli tehetséggel leplezi a "hiányosságait".

Szerdán Z elrepült, Gábor a reptérről hazafelé autót szerelt. Most működik, remélem fog is még sokáig.
Vilmus 4 hónapos lett! Megtanult berregni, egész nap mosolyogva köpköd, bugyborékol.

Csütörtökön sejehajj, délelőtt sétálni indultunk, de nem mentünk, mert Lulus rácsapta a hüvelykujjára a motorháztetőt, miután G ellenőrizte, hogy maradt-e hűtővíz tegnapról. (G: azt tudni kell, hogy az autónknak gázrugós a motorháztetője, tehát nem kell kitámasztani, így miután végeztem az ellenőrzéssel, Lulukám az autó mellett állva kérdezte, hogy lehajthatja-e, de válaszra már nem volt időm, mert csukta is erőlködve, amíg a gázrugók tolódtak össze, egy darabig még tartottak -ilyenkor kell izmozni, aztán amikor túl vannak a holtponton, akkor húznak és lecsapódik a tető, mint egy egérfogó... Lulu hosszú másodpercekig fogságban volt az ujjánál fogva, ugyanis tökéletesen becsukta a tetőt, a kocsi meg már zárva volt, így elő kellett keresnem a kulcsot 10 zsebem valamelyikéből, nyitni a kocsit, aztán nyitni a motorháztetőt. Mindezalatt oltári visítás, Lujza a fájdalomtól, Rozi az ijedtségtől. Ma sem fiatalodtam.) Semmi baj, a gyerekujjak mindent kibírnak.

Jó éjt!

Jó fejek vagyunk mi magyarok, de a norvég se kutya

Hello, itt Papa!
Lehet, hogy már írtuk, nem tudom, de még anno pénteki megérkezásünk alkalmával az a szerencsés helyzet állt elő, hogy rögötön vasárnap hivatalosak voltunk az "Első környéken élő magyarok" találkozójára. Kb. 12 embert kell elképzelni, ki-ki  a maga kompániájával. Volt norvég is magyar is. Azóta egy hét telt el, és mindenki azon ügyez, hogy valami állást kerítsenek nekem. Mindenki küldi tovább az anyagomat a potenciális ismerőseinek. És ez még semmi! Azóta szerintem már nagyjából mindenkinél fürödtünk legalább egyszer :)
Szóval ez nekem nagyon kellemes csalódás, ilyenre abszolút nem számítottam. Most ők tartják bennünk a lelket.

Z az építőmérnök, az egyik magyar srác, aki mellesleg a BME-n évfolyamtársam volt, csak akkor még nem tudtunk erről, kempingfaház-szállásunk árának hallatán felajánlotta két hálós lakásának egyik hálóját számunkra, amíg nem találunk albérletet. Mi jól nevelt magyarok ezt eleinte hebegve-habogva köszöntük, hogy átgondoljuk. De hát 3 gyerek+szülők, tudja mit vállal be? Aztán eltelt két nap úgy, hogy a kisházból neten vadásztam az albérleteket és folyamatosan a szemem előtt volt az 5200 koronás (280.000HUF) számla, amit az első heti tyúkól-szállásért fizettem, hát mondom nem vagyunk normálisak, ha nem fogadjuk el a felajánlását. Ennyi pénzből egy hónapig tudom etetni a családom itt Norvégiába, hát most Z-t is mi fogjuk :)

Búcsúzunk az aprócska kövektől, amiket már csak a moha tart össze,
de magabiztosan őrizték "hajónkat" és a tyúkólat is

Így holnap búcsúzunk a helytől, ami valószínűleg kult lesz a jövőben. Ma délelőtt a lányokkal még óriási homokozós bulit csaptunk a parton, mert eddig nem látott apály volt és akkora homokpad várt minket, hogy nem győztük ásással.

Persze az esőruhában, csizmában való strandolás sem maradt el, amit nagyon élveznek, mert tudják, hogy úgy sem tudok utánuk menni, mert nekem nincsen csizmám :)

Ma kihez megyünk?

Egy hete vagyunk az Olavsberget kemping vendégei. Ezalatt egy nap volt csak, mikor senkit - az újdonatúj ismerettségeink közül - nem látogattunk meg. Akkor a már ismertetett "dobozban" fürödtek a picikék, nem csak a legkisebb fér bele:

Én egyszer próbáltam, épp egy hete, szombat reggel a meleg zuhany gondolatával vígasztalni magam, de csak gondolatban nyújtott vígaszt. Eltotyogtam minden szükséges felszerlésemmel a zuhanyzóig. Kicsit dideregtem ugyan a nyitott ablaknál, de még mindig hittem a melegvíz hangulatjavító erejében. Az ablak kb 230 cm magasan van, nem, nem tudtam volna becsukni. Aztán lábujjhegyen ágaskodva behajítottam a 10 koronát a magas nordmannoknak bizonyára szemmagasságban elhelyezett automatába, megnyitottam a vízcsapot, és vártam. És vártam. Jött a hidegvíz, szédületes, fél liter/perces sebességgel. Nem lett jobb a kedvem.
Gábor a férfiaknak szánt szekcióban forróvíz alatt lubickolt több, mint 5 percen át.
Szóval azóta ott zuhanyzunk, ahol vacsorára várnak minket.
Mert tényleg várnak. És nagyon szeretnének segíteni. Tulajdonképpen többet is segítenek, mint gondolják. Nagyon jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül.
Tegnap kádban fürödtek a lánykák. Igaziban. Megszólalásig hasonlóban, mint amilyen Magyarországon mindenkinek szokott lenni. Mert az a kád ugyanannyit utazott Sjelsvikbe,mint mi, hogy a három picikénk megmártózhasson benne. Hát, táncoltak, tapsoltak örömükben. Kádat utoljára Münchenben láttunk. Errefelé nem divat.
Ma, amikor elbúcsúztunk pótanyáinktól, Lujzi a lépcsőházból visszafordult: "Mama, de hát nem fürödtünk meg!"

"Mi a szalt cináljunk ezzel a nagy kupival?"

Rozinka menetrendszerint 6.26-kor kikászálódik a kuckójából a koromsötét ellenére is. Hiába próbálta a padlóra lógatni aprócska mezítlábát, minden irányban táskára vagy zacskóra lépett. (A címet szolgáltató mondat ekkor született.) Igazából nincs nagy rendetlenség, csak megtelt minden sarok. Meg a hócipőm. Bár az képtelenség, hiszen egyelőre nincs is nekem hócipőm.

A lakásnézegetés tegnap jól végződött, a fickó, akivel beszélgettünk 1 órát a kiadandó kégliben, ki is adná nekünk a folyóparti, 2007-ben épült, szipiszupi konyhával rendelkező, bútorozott, helyes kis lakását.
Egy csak a baj: 2012. januártól. Az meg majdnem 80 nap. Azt meg ugye Willy Fog kalandjaiból is rég tudjuk, hogy annyi idő alatt meg lehet kerülni a Földet.
No de én tovább már nem sokat mennék, ha nem muszáj. Átmeneti (rémes!utálom az átmeneti, meg ideiglenes, meg eseti, és főleg esetleges megoldásokat) lehetőségek kerestetnek.

Első napjaink itten

Pénteken érkeztünk ugyebár. Szombaton az ismeretlen ismerős cyber magyar barátaink meghívtak ebédre. Végre személyesen is találkoztunk. Velük egy véletlen folytán még egy baráton keresztül ismerkedtünk meg -online- terveink hajnalán...  Az egészből nagy evés-ivás, dínás-dánás, séta és vacsora kerekedett. A közérzeti indexünk felugrott normál állapotába. Megfizethetetlen.

Érdekes volt, mintha rég nem látott barátokhoz mentünk volna. Pedig 2 hónapja, ha ismerjük egymást a netről, persze akad néhány közös szál, de akkor is.

Másnap első környékbeli magyar találkozó, nehogy már azt higgyük, hogy Norvégiában vagyunk. Persze erre az eseményről is Cyber-éktől szereztünk tudomást tegnap evés közben. Kb. 12-16 magyar spontán egy kupacban ki-ki a maga norvég vagy magyar párjával. Iszonyatos információ áramlás zajlott evés közben. Annyi, hogy már nem is emlékszem semmire, még jó hogy van facebook, mert így este el tudtam olvasni mi történt velem J

Szóval a hétvége nem volt unalmas!

Apropó, még egy házat is megnéztünk vasárnap délelőtt, ami nagyon klassz, nagyon szép, de annyira kívül esik a várostól, hogy kizárólag autóval lehet csak elindulni bárhová. Az meg nem előny. Viszont más kiadó lakás nem jelentkezett még vissza, hogy megnézhetnénk…
Egyenlőre még várunk, amíg bírjuk idegekkel itt a tyúkólban, ami egyébként marha jó lenne, ha nyaralásról lenne szó. De ez most nem az. Nagyon nem.

Az első hétköznapjaink nagyon sűrűek, így most nem hiszem, hogy lesz időm írni. Amint van nagyobb változás, pl. albérlet, jelentkezünk.

Ja, Cyberéknek köszönhetően komfortosítottuk tyúkólunkat, így a gyerekek már tudnak "indoor" fürödni.

Addig pedig légyszi mindenki küldje a pozitív energiákat Lucának, hogy bírja ezt az átmenetet idegekkel, mert ez nem feleségnek és anyának való szituáció. 

Hogyan induljunk neki?

Ez volt a legnehezebb kérdés, fontolgattuk, hogy én (Papa) előrejövök és bizonytalan idő alatt előkészítem a terepet. Ami egy albérletet és nagyon szerencsés esetben akár munkát is jelentene. De így benne van a pakliban, hogy akár 1 hónapot a család nélkül vagyok, Vilma pedig most van abban a fázisban, hogy egy hét alatt is rengeteget változik, így ezt nem igazán szerettem volna meglépni.

A másik verzió, hogy együtt jöjjünk és közösen keressünk új otthont. Ez sokkal drágább megoldás, mint az előző, de ha optimistán gondolkodom,  és sikerül belátható időn belül állást találnom, akkor nem igazán érdekel, hogy drágább volt az indulás.

A lényeg, közösen vágtunk neki az útnak (kb. 1 hét távlatából írok, mert korábban nem volt energiám írni). Gyorsan szervezett 3 éjszakás útvonalat készítettünk, amiben az első éjszaka volt fix Münchenben, Luca és Gergő egyetemi barátoknál, ahova nagyon jó volt megérkezni. Köszönjük nekik ezúton is a vendéglátást! A többi éjszakát távszervezésben anyukámnak köszönhetjük, Reklam: aki a veszprémi TUI utazásirodát vezeti. Puszi anya!

  A gyerekek a napi 6-700km-es autózást egész jól bírták, a nagyobbakat folyamatosan filmekkel láttuk el, és 2 óránál többet nem autóztunk egy huzamban. Parkolókban rohangásztunk egy kicsit mindig. A gyerekek nem hiszem, hogy össze adták volna a napi távolságokat, csak mi éreztük (PapaMama), hogy mennyire durván távolodunk.
A negyedik napon kompoztunk át Dániából Norvégiába, három és fél órás út volt, nyugodt vizen.
Drága Lucám (Mama) azon szomorodott el a hajón, hogy látta a sok vidám embert, akik Haza felé tartottak, mi meg mentünk bele a nagy semmibe, ahová egyébként nem hívott senki. Ez még nekem is torokgombócos érzés volt, ahogy mondta.

Az a legrosszabb, hogy ilyen szituációkba nem tudom megnyugtatni semmivel, mert igazándiból én sem tudom mi fog történni velünk 1 hét, 1 hónap múlva. Csak bízok és hiszek! És nyitva van a szemem, még alvás közben is ;)

Ami várt minket, az egy apró 20nm-es faház egy kempingben a fjord végében. Terv szerint innen nézzük majd a kiadó lakásokat és remélhetőleg nem kell majd sok időt itt töltenünk, mert 10 éjszaka árából egész hónapra tudnánk házat bérelni itt Norvégiában.

Parttól a harmadik.... Luca szerint tyúk ól

Ami –hogy finoman fogalmazzak- gátolt bennünket, hogy mosoly kerüljön az arcunkra, az az a tény volt, amikor kiderült, hogy nincs a házban fürdő, csak wc, mosdó és konyha. Zuhanyzó közös, tőlünk kb. 100 méterre másik házban. (A kemping weboldala írt fürdőt is, de az nem igaz. Hát ez van, nincs B opció)

De legalább egyben, balesetmentesen megérkeztünk! Ennek is örülni kell.

Ja, mikor jöttünk le a kompról, Rozi (3) így szólt: „Végre szabadok vagyunk!”

Most legyen inkább szeptember eleje

Azért ez a cím, mert amit itt leírok, azt kb ekkor kellett volna írnom, de akkor még nem mertem leírni, mert mi van, ha mégsem így lesz.... Murphy.

Mit? Miért? Mikor? Hol? Ezeket a kérdéseket én, a családapa válaszolom meg, mert legkedvesebb Luca feleségem nem találna ki ekkora állatságot, hogy 3 gyerekkel -akik közül a legkisebb most 3 hónapos- vágjunk neki lesz ami lesz alapon egy külföldi költözésnek. 

Mielőtt elindultunk, Budán laktunk, kis lakásban, ami már tényleg kicsi volt ötünknek, de a vadregényes kert nehezen engedett el minket. A vadszőlő nem csak az elhagyott üvegházat futotta be minden nyáron, de minket is odaláncolt.

Aztán a svájci frank árfolyama és a  tervezési  munkák drasztikusan csökkenő száma szépen lassan felpofozott végül engem is csipkejózsika álmomból.

Mit csinálok? 2006 óta Zsolti barátommal saját formatervező stúdiónk - Virtual Design -  keretein belül dolgozunk együtt. Az egyetemi évek alatt jó néhány hazai és nemzetközi pályázaton sikeresen szerepeltünk, ezért gondoltuk, hogy piaci szereplőkként is megálljuk majd a helyünket. Az első 3-4 év egyre jobban és jobban alakult, egyre több szakmai feladatunk volt (kilincs, kártyás beléptető rendszer, hajó belső, autóbusz,egyedi autó tervezés). Jó volt dolgozni. Aztán elkezdtek csökkeni a megrendelések míg oda nem jutottunk, hogy röhej pénzekért vállaltunk el dolgokat, csakhogy gondolkodhassunk feladatokon. Hogy frissen tartsuk az agyunkat. Aztán eltelt úgy másfél év, hogy folyamatosan hozzá kellett nyúlni a családi tartalékainkhoz, hogy a mindennapjainkat fedezni tudjuk (kaja, számlák, hitel). Ami egy idő után annyira padlóra tett, hogy éreztem magamon, hogy tompul az agyam.

Így hát megjártam pár állásinterjút, mert szerettünk itt élni és terveztük, hogy a környéken maradunk albérletben. Azonban ipari termék és formatervező mérnökként Magyarországon csak igen komoly szakmai kompromiszumokkal lehet(ne) állást találni. De szerencsére semmi sem sikerült, általában sokallták a bruttó 380ezres fizetés igényemet, az 5 éves szakami és cég menedzsmenti tapasztalatom ellenére.

Így, hogy mindjárt 30 leszek, túl fiatalnak érzem magamat ahhoz, hogy feladjam azt amit tanultam és szeretek csinálni, csak hogy eltratsam a családom. Szóval egyre gyűltek a pontok egy kis külföldre menés mellett, most úgy sem maradok le semmiről idehaza -gondoltam. Hátha máshol vár még rám valami szakmai, amiből megélhetünk.

Van egy amerikai jóbarátom Jeff, aki még anno azt mondta, ha sikerül eladni a lakásunkat, mindenképpen albérletbe menjünk és fektessem be a pénzem egy részét valami saját ötletbe. Hát most az a felállás, hogy ami a lakásból maradt (miután kifizettük a bankot) annak a feléből szerencsét próbálunk itten Norvégiában. Gondolom ő nem egészen így gondolta, de most nekem sem volt jobb ötletem.

Húgomtól hallottam már ezt- azt Norvégiáról, így hát utána olvastam kicsit neten. Olyan dolgokat találtam, hogy a család itt mennyire előtérben van, nem a látástól mikulásig dolgozásról szólnak a hétköznapok, tetszett, hogy itt az átlagos legalacsonyabb és legmagasabb bér között nincs négyszeres különbség, és hogy itt egy pénztáros is képes eltartani egy családot, tanárról meg ne is beszéljünk. Ja és a világ Top3 legdrágább országa, ami meg azért tetszett, mert ha találok Fjordföldön munkát, és megyünk akármerre a világban minden olcsóbbnak fog tűnni...

Elég idilli, de mondom, ezket csak olvastam. Időnk van. Most kipróbáljuk igaz-e. Húsvétig adunk magunknak időt, hogy eldöntsük maradunk-e.